Szombat van. Mindenki megkapta a maga virágját. Van aki már edző ruhában, van aki még pizsamában, de kivétel nélkül mindenki nagyon örült nekem, neki.
Volt ma szinte minden. Születésnap, házassági évforduló, gyerekszületés, kórházból hazatérés, de szerencsére a temetést ma is megúsztam. Szóval, ha valaki nem tudná, virágokat szállítok Írország dimbes-dombos tájain egy Fotd K típusú személygépjárművel különböző alkalmakra, általában hölgyek részére. Hol is érdemes kezdeni? Talán Írországnál. Csodálatos ország, irányítószámok nélkül, olykor utcanevek nélkül. Bár már 1921 leszakadtak az anyabirodalomról, a brit humor tetten érhető a mai napig. Minden háznak van neve. Tudok olyat az emilt olvasók közül, aki erre azt mondja, ez milyen aranyos, de nekem hiányérzetem van. Nem voltam nagy barátságban a számokkal az iskolai évek alatt, de most nagyon tudom őket hiányolni a házak faláról. Az idő múlásával azonban az írók földjén is megjelent a civilizáció hatása. Egyszer csak elkezdték nevekkel ellátni utcáikat. Nem gondoltam volna korábban, hogy ezt így is meg lehet oldani, ahogy drága ír barátainknak sikerült. A csatolt állományban láthatjátok, hogy az egy x négyzetméterre jutó utcák neve megegyezik, illetve ha elhagyjuk az adott területet, ahol már új utca név fedezhető fel, kínosan ügyelnek, hogy legyen hasonlóság a két utca neve között.
A kiszállítás következős sarkalatos pontja az autó. Ford K. Kormány a jobb oldalon, valamivel jobban működik, mint otthon a parlamentben, de nem vagyok tőle elájulva. Soha nem tagadtam, hogy a bal kezem csak azért van, hogy a jobbal azon gyakorolhassam a körömvágást. Most ezzel váltok sebességet. Általában eltalálom azért, bár néha felbőg az 1,3 as erőforrás, amikor 70-nél teszek egy hármast. A karosszéria egyben van, de csak mert nem viszem mosóba. A gépi mosó legalább akkora veszélyt jelentene az első sárvédőkre, mint az antennára, így a napi rendszerességű biomosást választom az autó tisztán tartására.
Vasárnap van. Túl vagyok a Glanbiás karácsonyi bulin. Fél hatkor már itthon voltunk reggel. Senkit nem kezeltek másnap kórházban kiszáradás tüneteivel, de többet erről az estéről nem is írok.

üdv.:
Bálint

Folytatás ígértem, ráadásul a visszajelzések szerint még igény is van rá, így minden amellett szól, hogy beszámoljak a mindennapok további részleteiről.
Lakótársak. Vannak ketten is. Adrienn és Viktor. Régi barátok ők, és ez a státusz 2 hónap együtt élés után is megmaradt. Ez nem annak köszönhető, hogy keveset találkozunk, hanem kifejezetten jófejek vagyunk mind a hárman. Az egyetlen nehézséget az olykor rám háruló bíró szerep okozza, a kinek van igaza a családi vitában. Általában annak adok igazat, akinek a kezében a kés van. Vagyis Viktornak, hiszen ő a mis kommunánk ügyeletes szakácsa. Adrienn is szokott azért főzni, egyik kiemelkedő alkotása volt a Pasta alla Norma, azaz a padlizsános tészta, ami szebb álmaimban vissza-visszatér. Velem előfordul, hogy elvállalok egy két reggelit, de a konyhai szerepvállalásom inkább a mosogatógépbe pakolásra, illetve takarításra korlátozódik. Azt hiszem ez mindenkinek jobb így, mert így biztosan mindenki jól lakhat. A családi viták témájának komolysági indexe szerencsére nem veszélyes. Kell-e menni mohát szedni, vagy nem, nézelődjünk e az Ikeában vagy nem… Nem fogom kiteregetni a kommuna szennyesét, csak, hogy tudjátok a vita nem takar semmi komoly konfliktust.
Munkahely. Mint a lakótársak. Kettő is van, csak nem egy időben. Tíz nap kint tartózkodás után munkába állhattam a Glanbiánál. Rendeléseket vettem fel tejtermékekre. Elsőre nem tűnik érdekesnek, de megvolt a szépsége. A kapcsolattartók sokszínűsége változatossá tette a beszélgetéseket.
A bevándorlók általában türelmetlenebbek voltak a vonal túl oldalán, mint az írek, pedig azért a hiba rendszerint az ő készülékükben volt. Szerencsére vissza lehetett hallgatni a beszélgetéseket, így meggyőződhettem a saját igazamról. Csodálatos érzés. Akármennyire is mindennapos, nem lehet megunni. Az étkező a munkahelyen külön szót érdemel. A bal sarokban egy 13,5 liter űrtartalmú tej automata van üzembe helyezve. Friss, zsíros tehén tej. Napi másfél liter volt a napi igényem az ott töltött hat hét alatt. Többször előfordult, hogy kifogyott, ezért mikor Rita 60. születésnapja volt csak két eurot dobtam a borítékba. Az előző mondatom második tagmondata értelmet kell, hogy nyerjen, ezért segítek az értelem keresésben, illetve megtalálásában. Rita felelőssége volt, hogy leadja a rendelést, ha ürülőben az automata. A szokás pedig az a cégnél, hogy 2-3 eurot bedobnak egy borítékba az ünnepelt részére. Így,hogy nem ihattam tejet, Rita csak két euróhoz jutott…
Holnap céges karácsonyi buli, ezért inkább alszom egyet, mert előtte még dolgozni is kell, aztán nagyok az elvárások, reggelig kell táncolni. Megint.

üdv.:
Bálint

Bár sokan sokat tudtok arról hogy telnek a mindennapjaim 21. század technikai csodáinak köszönhetően, mégis arra gondoltam írok pár sort,ha már itt mindenki ír, ne lógjak ki a sorból. Ha Magyarország a magyaroké, akkor Írország az íróké. Most, hogy lassan két hónapja itt vagyok részlegesen asszimilálódtam (a teljes asszimilálódás a részeges jelen esetben, de erről később), így elkezdek írni valami kis élménybeszámolót.
A közlekedéssel kezdem, elvégre ott találjuk legszembeötlőbb különbségeket a megérkezés napján. Mindenki számára ismert tény, hogy rossz oldalon van a kormány, hogy bal kézzel kell váltani, hogy másik irányba kell először nézni, ha lelépünk a járdáról, vagy jobbra, ha behajtunk a körforgalomba. Azonban nem ez az oka annak, hogy egy külön bekezdést szentelek a témakörnek. Hogy mivel érdemelték ki ír barátaink az Európa arabjai titulust pár nap alatt nálam az utakon? Vezetési kultúra nem gyenge, hanem egyszerűen nincs. Autópályán nem az a baj, hogy kilencvennel kullognak a Seanok, Sheamus-ek,Shiobhan-ok a haladónak szánt sávban. Nem az a baj, hogy teljesen üres a hétvégi vezetőknek fenntartott sáv. A baj az, hogy amikor utolérem és rávillantok, nem azért nem húzódik le, mert bunkó, hanem azért mert nincs tisztában a sávok szerepével. Hogy lehet ez? merülhet fel a kérdés. Rendkívül egyszerű a válasz. Pár évvel ezelőtt ezen a szigeten a jogosítvány megszerzése igénylés után járt. Úgy kapták a népek, mint a személyi igazolványt, illetve ez nem igaz, mert személyi igazolvány nem létezik. Mára változott a helyzet. Elméleti vizsgát kell tenni. Gondolom az autópályán való közlekedés fejezete nem került még be az anyagba, mert még elméletben sem tudták a kollégák, hogy létezik olyan, hogy haladósáv. Ez az ami talán a leginkább zavaró, mert Szardínia után az már annyira nem kavar fel, hogy az indexet csak akkor használják, ha beleakad a kezük.
Szórakozás? Szoktak, de nem érdemes kérdezni őket, mert nem emlékeznek rá. Valójában minden korosztály eljár kocsmákban, és mindenki filmszakadásig issza magát nagyjából, vagy ha nem, lefojtja a bulit egy vicces cigivel a teljesség kedvéért. Talán ez is az oka annak, hogy mindenki idősebbnek tűnik a koránál. Ezzel együtt nekem eddig minden este nagyon jól telt ír barátaim társaságában. Most szombaton lesz a non plus ultra, azaz a céges karácsonyi party. Igaz már nem vagyok az alkalmazottak közt, de természetesen megjelenek az estén.
Mivel hirtelen elment a kedvem az írástól, úgy döntöttem befejezem ezt a részt és legközelebb jelentkezem a munka és lakótársaim a barátaim epizóddal.

Minden jót:
Bálint

Ezt a bejegyzést elsősorban azoknak a kedves osztálytársaimnak szánom, akik nem tudtak megjelenni a 10 éves osztálytalálkozón, de szívük szerint velünk lettek volna. (Persze örülök, ha elolvassák a megjelentek, esetleg volt tanáraink is, hogy felidézzék a régi szép? időket.)

Nyugodt szívvel állíthatom, hogy ez életem eddigi legnehezebb blog bejegyzése. Két oka is van ennek, egyfelől nagy valószínűséggel Mécs Tanár Úr is végigszenvedi magát az elkövetkezendő sorokon, aki nagy szigorral figyelte gimnáziumi éveink alatt  stiláris kisiklásainkat. (Sajnos közelebb álltam az orosz vasúthoz, mint a svájcihoz, ami a kisiklások számát illeti.) A másik ok, amely igazolja, hogy ez az eddigi legnehezebb bejegyzés, hogy ez az első. Persze ez által ez a legkönnyebb is, de mint tudjuk, minden csak megközelítés kérdése.  Három gimnáziumi osztályba jártam az öt év alatt, és ha rangsort kellene felállítanom az osztályok közt, őszintén kijelenthetem, hogy ez az osztály mindenképp felállhat a képzeletbeli dobogóra.

Innentől kezdve többes szám második személyben foglak titeket megszólítani, hogy magatoknak érezzétek ezt az írást. Természetesen nem lehet visszaadni a találkozó hangulatát, legszebb pillanatait, de mindenképp fontos, hogy valami hozzátok is eljusson. A találkozó menete a tervek szerint alakult a gimnáziumi évek első óráinak tisztelettel adózva, szinte mindenki késett. Megemlíthetném, hogy ki volt ott időben, de nem teszem, mert negyed órás késésemből adódóan nem tudom. A többiekkel ellentétbe nekem van mentségem a késésre – nem találtam zoknit. Szandálban decemberben pedig mégsem jelenhetek meg.

Jó volt újra látni egymást, azt hiszem ezt írhatom mindenki nevében, ahogy azt is, hogy nagyon hiányoztatok az egybegyűlteknek. A 16 órára meghirdetett találkozó első jeles eseménye a 17 órakor kezdődő névsor olvasás volt, ahol mindenki beszámolt élete főbb történéseiről. Ki ki személyisége szerint hasított egyet a rendelkezésre álló időtortából, ami egyébként kellemesen édesre, bár egy kicsit kicsire  sikerült. Ki mit mondott itt most nem kerül felidézésre, de a se kutyám, se macskám, illetve otthon vár a gyerek – oltassam, ne oltassam – frázisok gyakran előkerültek. Azt gondolom, hogy a többség mindenképp elégedett lehet az elmondottak alapján, azzal együtt, hogy mindannyiunk szembekerült, kerül és kerülni fog átmeneti nehézségekkel. (azt hiszem túl vagyok az első közhelyen). Akik ott voltak a találkozón megtehetnék azt a gesztust a távol maradók felé , hogy a bejegyzés végére írnának pár sort az előbb említett frázisokból (se kutyám, se macskám,vár a gyerek, vár a férj), hogy a többiek a lehető legtöbbet kaphassanak. Többekkel beszéltem a távol maradók közül telefonon, így teljes bizonyossággal állíthatom, hogy ez rengeteget jelentene nekik. Határozottan kérlek titeket vegyétek a fáradtságot, mert tudjuk mind, hogy három sorra mindenkinek van ideje. A névsor bár hosszú volt, pont, mint régen, de egyszer csak elérkeztünk a végére. Ez után Mécs Tanár Úr kezdett rövid mondandójába, amiben azt fejtegette, hogy mitől is vált ilyen remekké ez az osztály. Vélekedését alapozta egyrészt a rutinjára. másrészt a statisztikákra, de hogy miről beszélt pontosan nem írom le, mert klasszikust csak szó szerint idézünk.

Az iskolától újra búcsút vettünk, de némiképp örömmel, mert már mindenki arra koncentrált csak, hogy gyomra korgását legalább az ne hallja, aki 10 méternél messzebbre van tőle. Elindultunk és sikeresen megérkeztünk a Padlizsán étterembe, ahol halk zene szólt, szépen terített asztalok, és kedves személyzet várt. Ekkor már csak az étel minősége árnyékolhatta volna be a találkozó szépségét, de erre szerencsére nem került sor. A tálcákon sajtos sörtésztában sült jérce, csülökkel töltött karaj, töltött csirkecomb, sült padlizsán, és még valami pórul járt szárnyas szolgálta a nemes célt, hogy az osztály kollektív éhsége a múltba vesszen.  Az étel jó ízű volt és kiadós, de az ínyencek azért zárásként desszerttel tették teljessé a vacsorát.  Amikor már lekerültek a tálak az asztalról, helycserés támadásokkal igyekeztünk lehetőség szerint minél többet megtudni egymásról.

Mint minden jó ez a találkozó is véget ért egyszer, de a nincs igazság a Földön (második közhely) jegyében elhatároztam, hogy jövőre újra találkozót szervezek, elsősorban nektek, akiknek nem volt lehetősége ez alkalommal megjelenni.

Mondandóm végére értem, így nem maradt más hátra, mint hogy eleget tegyetek a nemes feladatnak, azaz  kommentben üzenjetek a távol maradó kedves osztálytársainknak.

Ismerősök ismeretlenek!

Íme itt van a csodatevés kulcsa. Csak egy MIKROSZOFT 95….  Utána megy a vízen járás, parázs markolászás, bármi……

Ezzel a kis videóval szemléltetném, hogy nem baj ám, ha leteszi a lantot, mert ha kell, akkor mi jövünk, és eltakarítjuk a mocskát…..